Információk Argentínáról Argentin Köztársaság Az Argentin Köztársaság Dél-Amerika déli részén, Chile és Uruguay között fekszik, délkeleti részét az Atlanti-óceán határolja. Északi határai nyugatról keletre: Bolívia, Paraguay, Brazília. Területe: 2 766 890 km2. Lakossága: 38 740 807 fő (2003). Fővárosa: Buenos Aires (2 961 000 fő – a Szövetségi Kerület elővárosai nélkül). Népsűrűsége: 11, 5 fő/ km2 Legfontosabb városai: Cordoba (1 167 000 fő), Rosario (1 096 000 fő), Mendoza (729 000 fő), General Sarmiento (647 000 fő), La Plata (644 000 fő), Morón (642 000 fő). Hivatalos nyelve: spanyol. Népcsoportjai: fehér (97%), mesztic (3%). Vallások: katolikus (92%), protestáns (2%), zsidó (2%), egyéb (4%) Államformája: köztársaság. Hivatalos pénzneme: Argentin Peso (1 USD = 3,06 ARS – 2006. március - középárfolyam). Legfontosabb kereskedelmi partnerek: Brazília, USA, EU országai, Kína. Legmagasabb pont: Cerro Aconcagua 6 962 m. Legalacsonyabb pont: Salinas Chicas -40 m. Gazdasági növekedés: 9,1 % (2005) Legfontosabb iparágak: vas- és színesfémkohászat, gépipar, vegyipar, textilipar, élelmiszeripar, boripar, szolgáltató ipar, konzervipar, feldolgozóipar. Úthálózat hossza: 215 434 km Vasúthálózat hossza: 38 326 km II. Közigazgatás Argentína államszervezete szövetségi köztársaság, amely 23 szövetségi tartományból (Provincia) és valamint a fővárost magában foglaló 1 szövetségi kerületből (Capital Federal) áll. A végrehajtó hatalom irányítója szövetségi szinten a köztársasági elnök, ő nevezi ki az államminiszterekből és miniszterekből álló szövetségi kormányt.  A Kongresszus (Congreso Nacional) kétkamarás (72 szenátorból álló Szenátus és 257 képviselőből álló Képviselőház). Az elnök, a szenátorok és a képviselők mandátuma 5 évre szól. A Szenátus elnökének posztját a mindenkori alelnök tölti be.   II. Természetföldrajzi és gazdasági áttekintés   Argentína a Föld nyolcadik legnagyobb országa, végighúzódik szinte a fél dél-amerikai kontinensen. Chilével, Uruguay-jal, Paraguay-jal, Brazíliával és Bolíviával határos. Négy nagy területi egységre lehet osztani, nyugaton húzódik az Andok, északon óriási termékeny alföld, az ország középső részén a híres Pampák, délen pedig Patagónia sztyeppés illetve tundrás, jeges területei találhatóak. 22 nemzeti park védi az ország felbecsülhetetlen természeti értékeit és élővilágának olyan egyedi fajtáit, mint a kajmánt, a pumát, a flamingót, vagy a pingvint. Az ország a világ egyik legnagyobb, eddig kiaknázatlan édesvíz készletével rendelkezik.   Az ország éghajlata rendkívül változatos, az északi részek szubtrópusi klímájától a déli területek tundrájáig minden éghajlati öv megtalálható Argentínában. Az óceánhoz közelebb fekvő területek a legcsapadékosabbak. Az Andokban hegyvidéki éghajlat van, 3000 méter felett állandó hó uralkodik.   Argentína gazdag természeti kincsekkel rendelkező ország, erősen exportorientált mezőgazdasággal illetve fejlett iparral rendelkezik.   Az argentin gazdaság jellemzője, hogy a megtermelt GDP-ben döntő a 68%-ot kitevő szolgáltatások, az ipar súlya (28,5%), miközben a maradékon a mezőgazdaság aránylag kis részesedéssel szerepel (5%). A gazdaság egyenlőtlenségét jelzi, hogy a megtermelt javak több mint felét Buenos Aires városban és Buenos Aires tartományban, illetve a tartományi székhelyeken állítják elő. Az ország lakosságának több mint fele Buenos Aires tartományban él (kb.20 millió). Mindez a sokrétű kitermelő és ipari tevékenység, valamint a pénzügyi élet koncentrációját is jelzi.     III. Történelmi áttekintés     Argentínát Európából elsőként 1516-ban Juan Díaz de Solís spanyol hajós érte el. A XVI. századi spanyol betelepülés a mai Peru és Bolívia irányából történt, így a gyarmati korszak első és legjelentősebb városai Argentína észak-nyugati részén fekszenek. A jelenlegi Argentína területét is magába foglaló alkirályságnak először Potosí volt a fővárosa.   A tucumáni kongresszus 1816. július 9-én kiáltotta ki Argentína függetlenségét, s iktatta be első államfőjét Bernardino Rivadavia személyében. 1853-ban fogadták el az első alkotmányt. Ezt követően polgári és katonai kormányok váltogatták egymást. Az 1886 után kezdődött el a nagy bevándorlások korszaka, amikor az argentin hatóságok elviekben lehetővé tették a tömeges bevándorlást. A bevándorlók főleg Olaszországból és Spanyolországból érkeztek, de jelen voltak más európai nemzet képviselői is.   A I. Világháború idején Argentína semleges volt. A két világháború közt folytatódott az országba a tömeges bevándorlás. A hatalomban polgári radikális kormányok váltogatták egymást. A legjelentősebb elnökük Hipólito Yrigoyen volt, aki először 1916 és 1922 valamint 1928 és 1930 között volt hatalmon. 1930-ban puccsal távolították el. Ezt követően Juan Domingo Perón időszakáig, a negyvenes évekig, 16 katonai kormány váltotta egymást.   A II. Világháború elején Argentína ismét semleges maradt, csak 1944 végén üzent hadat Németországnak. 1946-ban Juan Domingo Perón került hatalomra, aki nacionalista, munkajogi és szociális engedményeket felvállaló politikát folytatott. Ő alapította az 1989-1999 és 2002-től is kormányzó politikai tömörülést, a Justicialista (Igazságosság) Pártot. 1955-ben Perón, a személye elleni támadás, az ellene végrehajtott államcsíny miatt elmenekült az országból. Bukása után polgári kormányok váltották egymást, politikailag instabilnak mondható helyzetben. 1966 és 1973 között a hatalmat gyakorló, újabb katonai junta idején a gazdaság második felvirágzását élte, mivel ebben az időszakban valósult meg az új ipari beruházások a többsége.   1973-as választásokon a spanyolországi száműzetéséből visszatért Perón került újra hatalomra, miután a megválasztott Campora elnök átadta neki a hatalmat. Perón 1974. július 1-én bekövetkezett haláláig kormányozta az országot. Utódának a feleségét Isabel Perónt jelölték ki. Elnöksége alatt eluralkodott a korrupció, a politikai terrorizmus. A megromlott a közbiztonságon az 1975-ben bevezetett rendkívüli állapot sem segített. A peronizmus kettészakadt, a kormány tehetetlennek bizonyult.               1976. március. 24-én újra a katonák vették kezükbe az ország sorsának intézését és a hatalmat – egy háromtagú junta élén – a centrista Jorge Videla tábornok képviselte. A katonai diktatúra mintegy harmincezer áldozatot követelt, sokuk sorsa a mai napig ismeretlen. Ma a Kormány egyik feladata a junta alatt eltűntek sorsának kivizsgálása, a vizsgálat eredményének a közvélemény elé tárása.               1982-ben Leopoldo Galtieri tábornok állt a junta élére és nemsokára 1982. április 2-án az argentin hadsereg támadást indított a brit Falkland (Malvinas)-szigetek megszerzéséért. A 62 napos háború vereséggel és nagy emberveszteségekkel zárult argentin részről. Ezután Benito Bignone tábornok vette át a hatalmat az 1983-as választásokig, ahol a Radikális Párt jelöltjét, a ma politikailag újra rendkívül aktív Raul Alfonsínt választották elnöknek.               1989-ben megrendezett választásokon ismét a Justicialista (Peronista) Párt került kormányra Carlos Saúl Menem vezetésével.               Az 1999. október 24-én megtartott elnökválasztást az ellenzéki koalíció, az Alianza - a radikálisok (UCR) és a baloldali párszövetség (FREPASO)-közös elnök jelöltje, Fernando de la Rua nyerte meg. A győztes pártszövetség a parlamentben is megerősítette a helyét. A növekedő gazdasági gondok azonban pár hónap alatt népszerűtlenné tették az új elnököt. Az általa irányított csapat egyszerűen képtelen volt szembenézni, és reformokkal orvosolni a gazdasági problémákat. 2001-ben több pénzügyminiszter is váltotta egymást ezen a poszton.              Az ország adósságcsapdába került, és 2001 végén kénytelen volt bankzárlatot elrendelni, mert napról-napra nőtt a tőkekiáramlás az országból. 2001. december végén országos méretű éhséglázadás tört ki, melyben 27 polgári személy vesztette életét. 2002. januárig 4 elnök váltogatta egymást a hatalmon és végül a peronista (1999-ben volt elnökjelölt) Eduardo Duhalde került hatalomra.               Duhalde első intézkedései közé tartozott a pezó azonnal leértékelése, illetve a pezó szabad lebegtetése is. Az intézkedések hatására néhány hónap alatt a pezó 1 USD= 4 ARP árfolyamra süllyedt, ami jelenleg a pozitív makrogazdasági adatok és üzleti környezet hatására beállt stabilan 1 USD= 2,86 ARP körüli árfolyamra. Duhalde fél évvel előre hozta a 2003-ban esedékes választásokat és így azokra 2003. áprilisában került sor, melyet végül Néstor Carlos Kirchner nyert meg.               2005-ben a Kormány az ország több, mint 180 milliárd dolláros adósságának jelentős részét hosszúlejáratú, rendkívül alacsony hozamú kötvényekre váltotta át, megszabadulva ezzel az adósság mintegy egy harmadától. A kötvénycsere rendkívül nagy veszteséget okozott a befektetőknek.   2006 elején az ország az IMF-fel szemben fennálló 9,5 milliárd USD külső adósságát belsővé alakították át, és az ehhez szükséges pénzügyi hátteret újabb kötvények kibocsátásával biztosították. Ezzel Kirchner elérte, hogy az országot már nem köti az IMF-fel 2002. szeptemberében elért megállapodásban foglaltak teljesítése.   A kormány ugyan megkezdte a tárgyalásokat a privatizált közüzemi szolgáltatók képviselőivel, de az álláspontok közötti távolság nem csökken. Néhány kisebb cég esetében már megszülettek a megállapodások, de a legjelentősebb cégek hajthatatlanok: fenntartják keresetüket az argentin kormány ellen a CIADI előtt. 2006. márciusában az elnök váratlanul rendeletileg újra állami tulajdonba vette az egyik legnagyobb, külföldi tulajdonú céget, az Aguas Argentinas Víz- és Csatornázási Vállalatot.    A helyzetet tovább bonyolítják a MERCOSUR (Dél Amerikai Piac) működési zavarai, melyek a tagországok eltérő gazdaságirányítási és pénzügyi rendszereire, különböző fejlettségi szintjére vezethetők vissza.   Az Uruguayjal a határfolyó uruguayi oldalán spanyol és finn kooperációban épülő cellulózgyárak ügyében kirobbant, környezetvédelmi és más civil szervezetek ellenőrizhetetlen, önkényes akcióival, így a közúti határforgalom megakadályozásával is súlyosbított konfliktus súlyos következményekkel járhat mindkét ország számára.   A 2005. október 23-án időközi, részleges törvényhozási és helyhatósági választásokon 8 tartományból 7-ben Kirchner jelöltjei szerezte meg a szenátori helyeket. A Szenátusban a jelenlegi választás után a Justicialista Párt 43 szenátori hellyel rendelkezik.   A Képviselőházban a 135 peronista képviselői helyből 107-et az elnök hívei foglalnak el, melyhez további 11 nem peronista, de Kirchnerrel szövetséges képviselő csatlakozik.